A termékeny olasz zeneszerző (1671-1750) 1710-ben keletkezett darabja zenei kifejezéseiben, gesztusaiban utal az általa is tisztelt Corelli hangzásvilágára. A kor jellegzetes együttesei már összetételükben is meghatározták a műveket. A hagyományos vonóskar brácsa szólamát a szerző kétfelé osztotta, és így kialakult a continuo melletti ötszólamú együttes. A bevezető allegro - előkészítendő a harmadik tételt - légiesen könnyed dallama megpihen az adagio átmeneten, hogy az ezt követő presto-ban bemutathassa a hegedűk virtuozitását. Az első hegedűk törékeny dallama után a befejező tétel ötszólamú fúgájában valamennyi szólam azonos értékű. A tételt a kopogó jellegű főtémat váltó legato melléktémája teszi mozgalmassá.