Henry Purcell (1659-1695) művei jelentik az angol színpadi zene első, nagy virágzását. Purcell, apja korai halála után az udvari gyermekkórus tagjaként sajátította el a zene alapelemeinek, a helyes énekszavalatnak az ismeretét. Utána évekig kottamásolással kereste kenyerét, majd a Westminster apátság, a királyi kápolna orgonistája volt. Mint udvari zeneszerzőnek és templomi muzsikusnak el kellett látnia alkotásaival a különböző állami ünnepségeket és egyházi szertartásokat. Művészetének középpontjában mégis az a több mint negyven színpadi mű áll, amelyet az angol restauráció színházainak írt.

Purcell fiatalon megismerkedett kora irodalmának vezetőivel és kísérőzenét írt darabjaikhoz. Ezek azonban többnyire csak betétszámokra, közjátékokra korlátozódtak. Egyetlen igazi operája, amit elejétől végig zenébe ültetett a Dido és Aeneas (1689). Ez egyúttal Purcell fő műve is, annak ellenére, hogy a szöveg - Nahum Tate munkája - nem különösebben költői értékű. Sajnálatos, hogy éppen ez az opera nem hivatásos együttes, hanem Josias Priest Chelsea-beli leányinternátusa számára készült. Ez magyarázza a zenekar szerény összeállítását, a tenor és basszus szerepek hiányát, az egyes szólamok technikai nehézséget kerülő szerkesztésmódját. Purcell gazdag fantáziája, hangjának megkapó őszintesége és nem utolsó sorban kiváló színpadi érzéke azonban e korlátok ellenére is a halhatatlan mesterművek sorába iktatja az alkotást. A komponista fő érdeme talán az, hogy megteremtette az angol nyelvhez tökéletesen alkalmazkodó énekszavalatot. A dallam és ritmusbeli fordulatok pontosan követik a helyes kiejtés szabályait. Idegen nyelvű előadásban az operának éppen ez az értéke sikkad el. Ami azonban bármilyen nyelven egyformán érvényesül, az a mű sugárzó életereje, Purcell zenéjének választékos költői hangja, jellemzésének lélekbemarkoló őszintesége.

Nagyszerűek a Dido szimfonikus részei is. A Nyitány lefelé haladó disszonáns lépései megadják a dráma alaphangulatát. A királyi vadászat, a vihar érzékeltetése nagy megjelenítő erejű leíró zene. A Priest kívánságára beiktatott táncok előkelő, könnyed szökellése ragyogó ellentétpárt alkot a kibontakozó tragédia komor lépteivel. Az énekszámok közül kimagaslik Dido első és harmadik felvonásbeli nagyáriája, amely kitűnően festi a szerelmes asszony vágyódását, illetve fájó lemondását. Az egyes számok rövidek, - az egész mű ötnegyed órás -, a párbeszédek élénkek, a recitativók drámai lüktetésűek. A zene egyaránt gazdag drámai és lírai szépségekben (utóbbiakra nevezetesebb példa a művet záró lamento), hangfestő és humoros részletekben.

Karthágó királynője, Dido nem tudja magát rászánni, hogy bevallja szerelmét, amely a menekülő trójai királyfihoz, Aeneashoz fűzi. Udvarhölgye Belinda és az egész udvar azonban tisztán látja a helyzetet, és rábeszélik a királynőt: nyújtsa kezét Aeneasnak.

A boszorkányok elhatározzák, hogy a romlásba döntik Didót. Vihart idéznek fel, amely a vadászaton lévő udvart szanaszét kergeti, majd egyikük Mercuriusként jelenik meg Aeaneas előtt és figyelmezteti kötelességre: Tovább kell hajóznia Itália felé.

Karthágó kikötőjében Aeneas új útra készül; a boszorkányok örömujjongásban törnek ki. Didó szerelmi bánatában meghal.